Suttogó neszek ordító sokasága
Kiáltva dereng fel a messzi homályban;
Mind bizonytalanság árnyékát sugallja
Féltve őrzött lelki hazámban.

A tenni akarás és a lépés vágya
Kerít lassan a hatalmába
És süllyeszt az idő roppant mocsarába,
A lélekgátló komor árnya.

A félelem ott lebeg, mint kelletlen kép;
Mindig, s mindenhol csak engem néz.
Halotti csöndben figyel, majd előrelép,
Nevetve szúrja belém kését.

Majd elfog a megkeseredett szeretet,
Nem sírok már, nem is nevetek,
Csupán lelkemben fázva, némán remegek,
És nézem gyönyörrel telített testedet.